Debreceni Unitárius Egyházközség

Rövid történet 2 –

Az EGYHÁZKÖZÖSSÉG rövid története

A múlt század végen egy református pap fia elvetődött Kolozsvárra, s ott megismerkedvén az unitárius vallással, annyira hatása alá került a „szeretet egyházának”, hogy életcélul tűzte maga elé az egyházközség debreceni megalakítását. Célját elérte, kis vagyonát 1892-ben az egyházközségnek hagyta örökül – alapítványként – azzal a meghagyással, hogy a Hatvan utcai telken templom és iskola épüljön az unitárius hitigazságok ápolására.

A templom megépült és 1928. június 7-én Józan Miklós püspök felavató beszéde után birtokba vették azt, főképpen az első világháború után Erdélyből Debrecenbe áttelepedett unitárius családok. Gyakorlatilag ma is ezen híveink leszármazottai, s az azóta kitelepedettek , alkotják a gyülekezet gerincét.

Iskola nem épülhetett, mert az államosítások során 1944 után az alapítványi föld szövetkezeti tulajdonba került. A Hatvan utcai templom és parókia a háború során súlyosan károsodott, egy része romba is dőlt. Csak az utóbbi évtizedekben sikerült a régi szépségét visszaadni az épületeknek és udvarnak.

Ugyancsak az utóbbi időben gyarapodott az alapító egyháztagok sora azokkal a gyülekezethez csatlakozott, nyitott szívű szabadelvűekkel, akik az unitárius vallásban és egyházban fedezték fel azt az életformát és gondolkodási módot, amelyet eddig nem ismertek, s most örömmel találtak rá abban az unitárius egyházban, ahol mint mondják, nem érzik a dogmák kényszerítő erejét, lelkük és értelmük szabadon szárnyal és vizsgálódik. Különösen szívesen veszik a templomlátogatók, hogy minden istentisztelet után a gyülekezet együtt marad egy-két órára és egy felajánlott csésze kávé vagy üdítő mellett kötetlen, családias hangulatban, beszélgetésben „örülnek az örvendezőkkel és sírnak a sírókkal.” Híveink és érdeklődő barátaink az istentiszteletet rendszeresen látogatják és az egyházi szolgálatokat igénybe veszik. 

Több mint harminc éven át Debrecenből láttuk el a lelkész nélkül maradt füzesgyarmati és kocsordi templomok egyházi szolgálatát, valamint a nyíregyházi, egri és miskolci szórványok lelki gondozását. Utóbbiakat most lelkes, fiatal, áttelepült lelkészek pásztorolják.

Templomunkat több mint tizennégy éve közösen használjuk a Keresztyén Testvérek Gyülekezetével, szép példájaként az unitárius toleranciának és annak, hogy a két egyház komolyan veszi a zsoltáros tanítást, hogy „… jó és gyönyörűséges, amikor együtt lakoznak az atyafiak …”. 33. r./ megtapasztalván az Írás ígéretét is, miszerint „… csak ide küld áldást az Ur és életet örökké! …”

A debreceni gyülekezet nem nagy lélekszámú, de az a szellem és az a lelki szolidaritás, amely összeköti a híveket, sehol olyan mértékben nem tud kialakulni, mint itt a kálvinista Rómában, a Hatvan u. 24. alatt. Azt írják a történészek, hogy annak idején Méliusz büszkén hangoztatta, hogy Magyarországon örökre véget vetett az unitáriusok terjeszkedésének. Valóban nem terjeszkednek – de ma is szép és boldog közösségi életet élnek.

Bajor János lelkész